A beach noirnak is nevezett alkotás, amely a fiatal (de)generáció- és party mozik egyik legmeghatározóbb művészfilmjének számít.
A Drive-hoz hasonlóan, a népet szándékosan félrevezetve, a Spring Breakerst szintén egyszerű mainstream cuccként próbálták eladni (előbbit akcióként, ezt pedig tinivígjátékként), miközben az egyik sem az, viszont mindkettő rohadtul trendi, stílusos látványvilággal rendelkezik.
Már a dubstep zúzással megspékelt nyitójelenet is a videoklipeket, a zenei fesztiválokat, na meg azok közönségét parodizálja ki. Később a rendező jól bemutatja az egyhangúságtól, a monotonitástól való befásulást, illetve az elkényeztetett, primitív, irritálóan agyhalott Disney hercegnők gátlástalanságát, egy darab fesztiváljegyért mindenre való hajlandóságát – persze eltúlozva, mivel tudjuk jól, hogy az ügy érdekében az ilyen tinédzserkurvák nem éppen gyorséttermeket szoktak kirabolni nyaranta Zamárdiban, hanem egy sokkal egyszerűbb megoldáshoz folyamodnak. Egy ideig a buli-feszthangulatban + az ahhoz tartozó gondtalanság- és felszabadultságérzésben merül el a produkció, aztán a picsák összeismerkednek a maguk bűnöző alfájával, hogy a direktor úr a rapperekből, valamint a hiphop-kultúrából is jó nagy viccet csinálhasson.
Elvont, beteg, feszült, felkavaró, gyakran idegesítő társadalomkritika szarabbnál szarabb párbeszédekkel, Refn műveihez hasonló, extrém színvilággal, hipnotikus képekkel, Cliff Martinez & Skrillex zenéivel, továbbá James Francóval, aki minden idők egyik legrosszabb alakítását nyújtja.
5/10
Kép forrása: itt
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.